~ Anyukám, anyukám találd ki.. ~                                                                 ~ Mama, Mama finde es heraus.. ~

A következö sorokat és képeket, Édesanyámnak, 75. születésnapjára ajánlom szeretettel.

 

 

*     *     *    

 

Die folgenden Zeilen und Bilder, widme ich meiner lieben Mama zu ihrem 75. Geburtstag.

 

 



*     *     *     *     *     *     *

Boldog, kiegyensúlyozott, elégedett emberként élem életem,  csodálatos kis családommal. Nincsenek nagy vágyaim, a szürke hétköznapokban is találok színfoltot, de van valami, pontosabban valaki, akit nem tud pótolni semmi és senki. A sors úgy hozta, hogy messzire kerültem édesanyámtól, így nem ritkaság, hogy a gondolataim sokszor körülötte keringenek.

Néha oly annyira el tudok merülni a gondolataimban, ilyenkor emlékek hada lesz úrrá rajtam, s egyik gondolat, emlék kergeti a másikat.

Így történt ez egy szokványos délelöttön is, és miközben emlékeim tarsolyában kotorásztam, 

 egyszerre csak eszembe jutott - és ezzel elindult az emléklavina, valamint megszületett az ötlet az anya-lánya projektre -, hogy négyévesen, az óvodában, egy anyák napi müsoron nagy büszkén szavaltam a következö versikét: 

"Anyukám, anyukám találd ki,

hogy az én nagy kincsem ugyan ki?"

Ki más is lehetne, ha nem te.

Ültess hát gyorsan az öledbe."

 

Úgy emlékszem rá, mintha tegnap lett volna. Arra is, hogy egy kicsit meg is rémültem nagy büszkeségemben, mert édesanya a tömeg közepén, csendben és figyelmesen ülve, itatta az egereket. Akkor azt hittem, annyira szörnyen szerepeltem, hogy szegény emiatt elsírta magát. Nem. Természetesen nem ezért pityergett nagy csendben. Mikor a müsor végén magához ölelt - még most is érzem az illatát -, nem kellett, hogy megmagyarázza, miért potyogtak a könnyek az arcán. Azt hiszem ez volt az elsö alkalom, hogy tudatosan regisztráltam, mennyire érzékeny lélek a drága.

 

Azóta eltelt 35 év, de ha a közelében vagyok még mindig gyereknek érzem, érezhetem magam. Ha családommal hazalátogatunk, a bejárati ajtón lenyomom a kilincset, kinyitom az ajtót,  kimondhatatlan jó érzés tölt el, mikor az orromban érzem a gyermekkort idézö otthon illatát. Aztán az illathoz párosul, ahogy siet elém a folyosón s közben csupa örömmel az arcán köszönt engem: "Hát szervusz drága kisleányom!" A mai napig úgy szólít, hogy kisleányom. Mondom neki a nyáron: "Drága anyukám! A kisleányod maholnap 40 éves lesz!" Mire ö: "Engem nem érdekel, ha 60 éves leszel, akkor is a kisleányom leszel! Kinek mondjam, ha nem neked?"

 

 

Mindig olyan odaadó, önzetlen, alkalmazkodó és fáradhatatlan volt. Ugyanakkor következetes is, voltak elvárásai velünk szemben és mindig éreztük nála, hogy hol a határ. Nem feküdt le addig, míg készre nem varrta a farsangi jelmezt, sütötte meg a szülinapi tortát... és még sorolhatnám. Tulajdonképpen ma sincs ez másként.

"Gyerekek, nem ennétek valami finomat?"- kérdezi egy alkalommal tölem, meg a családomtól a késö délutáni órákban. Erre nekem eszembe jut, hogy "hú, de régen ettünk már linzert". Gondoltam süthetnénk másnap együtt, a fiam is szeret segíteni a konyhában, tésztát gyúrni, szaggatni. Nem, nem sütöttünk másnap, mert reggelre ott illatozott egy nagy tányér linzer az asztalon. "Hát ez meg?" - néztünk össze. Édesanya nem feküdt le addig, míg el nem készítette a linzert.

A fiam mondja nekem a reggelinél: "Mami, feltünt már neked, hogy Oma - így szólítja a nagyit - akkor boldog igazán, ha másoknak örömet szerezhet!?"  "Igen, kisfiam. Így volt ez mindig." - válaszoltam neki, s közben hagytam, hogy az omlós linzertészta és a sajátkészítésü baracklekvár ízének egyvelege szétáramoljon a számban. 

Gyerekként, meg voltam gyözödve arról, hogy én az életben nem leszek ilyen jó anyuka.

 

Soha nem létezett a számára megoldhatatlan dolog. Mindegy volt, hogy ki kellett vágni, fel kellett emelni, össze kellett illeszteni, bele kellett pakolni, meg kellett szerelni.. addig csinálta, míg célba nem ért. Ha mi, gyerekek morogtunk, hogy "jaaaaj nem megy" meg "de nem tudom megcsinálni", bíztatott bennünket, hogy ne adjuk fel. Istenem, hányszor hallottuk töle ilyenkor: "Lehetetlen nincs, csak tehetetlen!"

Ez a négy szó, napi szinten jut  máig is az eszembe, ha helyzet van! ;-)

 

Imádtam és alig vártam az estéket, mikor  mesélt nekünk kedvenc könyveinkböl, verseket tanított nekünk, odabújt hozzánk, gondosan betakargatott bennünket. Késöbb, mikor egy kicsit idösebbek lettünk  és a mese ugyan már nem kellett, de még jólesett az esti rituáléhoz tartozó közelsége, klassz kis beszélgetös estéket - amolyan biztonságérzetet nyújtó atmoszférával - varázsolt nekünk. Nem volt olyan kérdés, amire ne tudott vagy nem akart volna választ adni. Úgy éreztem mindig megértett bennünket, és a válaszokat mindig a korunknak megfelelöen kaptunk.

 

Mai napig, éjszakába nyúlóan el tudunk duruzsolni, no meg órák hosszat telefonálni. :-)

 

Egyszer, még az általános iskolában, egy kedves osztálytársam a következö sorokat írta az emlékkönyvembe:

"Ha az életben valakitöl tanácsot kell kérned, jelenjen meg szemed elött édesanyád képe. Halljad az ö fáradt szavát, mely oly drága néked, akkor aztán eszedbe jut, mit is kell tenned."

Az emlékkönyv azóta valahol a középiskolában valakinél elakadt, ezek a sorok az egyetlenek, amik belevésödtek az emlékezetembe, és azóta is többször eszembe jutnak. Sokszor szinte fizikai fájdalmat érzek, annyira hiányzik a közelsége, a göndör kacaja, az illata, a vígasztaló vagy éppen bíztató szavai, a túrós rétese, a krumplis tésztája, a becézö szavai, az ölelése, a simogatása...

Ugyanakkor úgy érzem, hogy velem van mindig, hiszen részese mindennek, ami vagyok, amit teszek, ahogy szeretek, amikor éjfél után fekszem le, mert én is megsütöm még a sütit, amikor hagyom a dagadt ruhát másnapra, mert a fiam akkor és ott még bújna..  

Minden jónak a forrása, amit elértem. 

 

Végtelenül hálás vagyok mindenért, amit kaptam töled, boldog, hogy én vagyok a lányod és rendkívül büszke, ha azt mondják nekem: "Te olyan vagy, mint az anyukád!"

 

Drága édesanyám! Azt gondolom, nem vagyok az az ember, aki különös módon tudna bánni a szavakkal, meg hát inkább lefotózom, mint leírom, de gondoltam ezt a pár sort mégis feljegyzem - kiegészítöként a képek mellé -, hiszen az irántad érzett, szavakkal el nem mondható szeretet, a kapcsolatunk inspirálta anya-lánya fotósorozatomat, amit szeretettel ajánlok neked.

 

Ja, és hogy ne csak a gombokat nyomkodjam, vettem egy repülöjegyet - illetve kettöt, mert a fiúk visszavárnak ;-) -, összepakoltam a putyorkámat, és úton vagyok hazafelé. Te erröl - kivételesen - nem tudsz, de ha elmondtam volna, nem lenne meglepetés. :-)

Rövidke lesz a látogatás - a megszokotthoz képest -, de úgy érzem annál intenzívebb!

 

* * *

 

Ich lebe ein glückliches, ausgeglichenes und zufriedenes Leben, mit meiner wunderbaren Familie. Ich habe keine großen Wünsche, im grauen Alltag finde ich auch immer etwas Buntes, was diesen verschönert. Aber, es gibt etwas, genauer gesagt, jemanden, wer von niemanden und nichts ersetzt werden kann. Es ergab sich so in meinem Leben, dass ich heute, von meiner Mama weit weg wohne, so ist es keine Seltenheit, dass meine Gedanken oft um sie kreisen.

Manchmal bin ich richtig vertieft in meinen Gedanken und die Erinnerungen gehen oft bis zu der Kindheit zurück.

So passierte es auch an einem gewöhnlichen Vormittag, auf einmal viel mir ein - und damit rollte regelrecht eine Erinnerungslavine los -, als ich mit viereinhalb Jahren im Kindergarten - wo wir gerade Muttertag feierten - , das folgende Gedicht Stolz erfüllt aufsagte (was auf deutsch ungefähr so klingen könnte):

"Mama, Mama finde es heraus,

wer ist wohl mein größter Schatz?

Wer könnte es sein, wenn nicht du,

  Nun setze mich schnell auf deinen Schoß!  

 

Diese Erinnerung ist so lebendig, als wenn es gestern gewesen wäre. Ich sah ihr Gesicht in der Menge und ließ es nicht mehr los. Sie hörte aufmerksam zu, und Tränchen kullerten über ihren Wangen. Erst dachte ich "Oh, mein Gott! Ich war bestimmt so schlecht, dass sie jetzt deswegen weinen muss!". Aber, nein. Selbstverständlich nicht deswegen kullerten ihre Tränen. Als sie mich nach der Aufführung zu sich zog und mich ganz fest und gleichzeitig sanft umarmte, wusste ich sofort, warum sie weinte. Ich glaube, das war das erste Mal, dass mir bewusst wurde, wie sensibel sie ist.

 

Seitdem flogen 35 Jahre vorbei, aber wenn ich in ihrer Nähe bin, fühle ich mich wieder wie ein Kind. Wenn ich mit meiner Familie nach Hause fahre, um meine Eltern zu besuchen und mit ihnen Zeit zu verbringen, das Gefühl - wieder ein Kind zu sein - ist schon da, wenn ich vor der Eingangstür stehe, die Klinke runterdrücke und der wohl vertraute Duft in meine Nase steigt. Der Duft der Kindheit. 

Sie nennt mich heute noch: "kisleányom" was soviel bedeutet wie: meine kleine Tochter. Letzten Sommer sagte ich einmal zu ihr: "Mama, deine kleine Tochter wird langsam, aber sicher 40 Jahre alt." Worauf sie: "Das interessiert mich überhaupt nicht, du bist und bleibst meine kleine Tochter! Auch wenn du 60 bist! Wem soll ich denn sonst so nennen, wenn nicht dich!"

 

 

 Sie war immer so hingebungsvoll, selbstlos, unermüdlich und anpassungsfähig. Gleichzeitig war sie aber auch konsequent, hatte ihre Erwartungen gegenüber uns und wir lernten bei ihr, dass Grenzen existieren. Es war für sie undenkbar sich eher zum schlafen legen, bevor sie unsere Faschingskostüme fertig nähte oder die Geburtstagstorte fertig backte. Eigentlich ist es heute auch nicht viel anders.

"Kinder, was könnte ich denn leckeres machen für euch? Habt ihr vielleicht einen Wunsch?" - fragte sie einmal von mir und von meiner Familie, zur späten Nachmittagsstunde. "Oh, da wäre was - sagte ich -, eine Ewigkeit hatten wir keine Linzer Kekse mehr!" Mein Gedanke war, dass wir die Kekse am nächsten Tag hätten zusammen zubereiten können, da mein Sohn auch immer gerne in der Küche hilft, vor allem wenn es um Teig kneten und ausstechen geht. Am nächsten Tag backten wir keine Linzer Kekse, denn sie dufteten schon fertig auf dem Frühstückstisch. Mama ging so lange nicht schlafen, bis sie das Gebäck fertig hatte.

Als wir dann frühstückten sagte mein Sohn zu mir: "Mama, fiel dir eigentlich schon mal auf, dass Oma immer am glücklichsten ist, wenn sie Andere glücklich machen kann?" "Ja, mein Schatz! So war das schon immer." - antwortete ich und währenddessen genoss ich den herrlichen Geschmack von köstlichem Linzer-Teig und die selbstgemachte Aprikosenmarmelade.

Als Kind, ich war davon fest überzeugt, dass ich nie im Leben so eine gute Mutter werde, wie sie.

 

Nichts war für sie unmöglich! Es war ziemlich egal worum es ging, sie hatte  immer für alles eine Lösung und erreichte immer ihr Ziel. Wenn wir, Kinder kurz davor waren, es aufzugeben und nörgelten: "Ich kann niiiiiiiicht!" oder "Es geeeeeeht nicht!", ermutigte sie uns und sagte immer: "Ihr wisst ja! Unmöglichkeit gibt es nicht, nur hilflosigkeit!" Ich glaube auf deutsch sagt man: Geht nicht, gibts nicht! Diese Wörter brannten in mein Gedächtnis so sehr ein, es gibt quasi tagtäglich Situationen, wo ich mich daran erinnern muss. ;-)

 

Ich liebte die Abende - und konnte es kaum erwarten - wenn sie bei uns am Bett saß, aus unseren Liebliengsbüchern vorlas oder uns Gedichte beibrachte. Später, als wir schon etwas größer waren - und keine Märchenbücher mehr lasen -, führte sie mit uns tolle Gespräche. Sie war immer daran interessiert, was uns bewegte, wie unser Tag war. Es gab von unserer Seite nie solche Fragen, was sie hätte nicht beantworten können oder wollen. Wir fühlten uns von ihr immer verstanden und auf unsere Fragen bekamen wir die Antworten auch  immer altersgemäß.

 

Bis heute sind wir in der Lage, lange und gepflegte Gespräche zu führen. Unsere telefongespräche sind auch immer ziemlich lang. :-)

 

Ihre nähe fehlt mir. Fehlt mir sehr. Mir fehlt ihr glückliches und herzliches Lachen, ihr Topfenstrudel, ihr Duft, ihre Umarmung, ihre ermutigenden Worte.. und noch vieles mehr. Gleichzeitig spüre ich es, dass sie jeden Tag bei mir ist, denn sie ist ein Teil davon, was ich bin, was ich mache, wie ich liebe und lebe, wenn ich auch nach Mitternacht mich hinlege, weil ich den Kuchen auch noch fertig backe, wenn ich die Wäsche doch erst am nächsten Tag erledige, weil mei Sohn dort und dann noch gerne kuscheln möchte..

Sie ist die Quelle von allem Guten, das bis ich jetzt erreichte.

 

Ich bin unendlich dankbar für alles, was ich von dir bekam, glücklich, dass ich deine Tochter bin und außerordentlich stolz, wenn man zu mir sagt: "Du bist, wie deine Mama!"

 

Liebe Mama! Ich denke, ich bin nicht unbedingt der Mensch, wer mit Worten außergewöhnlich umgehen kann - ich erzähle lieber mit Bildern -, trotzdem dachte ich mir diesmal,  die paar Zeilen - zusätzlich - würde ich gerne notieren. Außerdem du warst diejenige, wer mich dazu inspirierte, die Mutter-Tochter Bilder zu fotografieren, und ich dachte mir,  es wäre ein schönes Datum, sie an deinem 75. Geburtstag zu veröffentlichen.

 

Ach, ja! Eine kleine Überraschung hätte ich noch für dich! Und zwar: ich sitze gerade im Flugzeug und bin unterwegs nach Hause.

Es fiel mir wahnsinnig schwer, dir davon nichts zu erzählen, aber umso größer war bei mir die Vorfreude.

Mein Besuch wird diesmal viel kürzer sein, als sonst, aber dafür intensiver!

 

 

 

 

Szeretettel kívánok Neked nagyon boldog 75. születésnapot, drága édesanyám!


Alig várom, hogy magamhoz ölelhesselek!


* * *


Ich wünsche dir alles erdenklich Gute zu deinem 75. Geburtstag, liebe Mama!


Ich kann es kaum abwarten, dich in meine Arme zu schließen!

 

 

 

Csilla

Kommentar schreiben

Kommentare: 13
  • #1

    Tatjana (Donnerstag, 26 Februar 2015 14:06)

    WOW ... Csilla , das ist wunderbar geschrieben , mir kamen die Tränen .... Und die Bilder dazu drücken alles aus , was eine Mutter - Tochter Beziehung ausmacht . Ganz große Klasse ! Liebe Grüße &Küsse , Tatjana

  • #2

    Anya (Donnerstag, 26 Februar 2015 14:17)

    Amazing!!

  • #3

    Stefanie Ötken (Donnerstag, 26 Februar 2015 14:33)

    Wow!Sooo schön.Ich wünsch dir eine schöne Zeit mit deiner Mama.

  • #4

    Kettinger Monika (Donnerstag, 26 Februar 2015 15:51)

    Csilla drága, gyönyörüen irtál, potyognak a könnyeim. A képek meseszépek, gratulálok. És boldog születésnapot anyudnak!!! Puszi

  • #5

    Judit (Donnerstag, 26 Februar 2015 17:34)

    Wunderschön! Sowohl die Bilder als auch die Geschichte, berührt mich!

  • #6

    Tanja (Donnerstag, 26 Februar 2015 17:44)

    Sehr schön geschrieben Csilla. Meine Tränen laufen immer noch runter.

  • #7

    Christine (Donnerstag, 26 Februar 2015 18:33)

    Csilla, du musst eine wunderbare Person sein, und deine Mama auch. Sehr rührend, was du schreibst und die Bilder sprechen auch für sich.

  • #8

    Jola (Donnerstag, 26 Februar 2015 20:54)

    Einmalig!!! So wie deine Mama und du.
    Viel Spaß und liebe Grüße an deine Eltern.

  • #9

    Elena (Sonntag, 01 März 2015 20:24)

    So beautiful!!

  • #10

    Susanne wellmann (Montag, 02 März 2015 14:34)

    Das ist ja super schön deine Idee seih gedrückt

  • #11

    Alexandra (Montag, 02 März 2015 19:57)

    Még hogy nem tudsz bánni a szavakkal! Itt ülök, és potyognak a könnyeim. Nagyon szép gondolatok, emlékek és képek. Jó egészséget kívánok Édesanyádnak!

  • #12

    Tanja (Samstag, 07 März 2015 19:23)

    Csilla, ich bin dankbar dich kennengelernt zu haben und freue mich für dich und deine Mama über eure tiefe Zuneigung. Bleib Dudu bist, so einzigartig

  • #13

    Gabi (Montag, 09 März 2015 15:16)

    Sooo schön